Éjszakai őrjárat

„Jánosom, kanyarodjál az Idom utcába!” – szól előre Gábor, a nyergesújfalui polgárőr parancsnok járőrtársának. Az anyósülést ma én kaptam. Innen többet látok a nyergesi éjszakából. Mert, hogy szolgálatfigyelésre jelentkeztem Sujbert Gábornál…

Hajnalig tartó kaland a nyergesi polgárőrökkel

Felkészültem. Diktafon, fényképezőgépből kettő. Gábor nem túlzottan örül. Annyit kér, arcokat szemből ne fotózzak. Rám adja a polgárőr láthatósági mellényt. „Na, Gellért, foglalj helyet. Őrsparancsnok asszony már vár minket a rendőrségen!”

Nyomozók, vámosok, ellenőrök

Angéla asszony elárulja, a mai este kicsit más lesz: bevárjuk a Nemzeti Adó- és Vámhivatal kommandósait, a rendőrnyomozókat. A tűzoltóság tűzrendésze már az asztalnál ül, és megtudom, hogy az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat ellenőre is csatlakozik a csoporthoz. Befutnak a vámosok. Pókerarc, profi felszerelés, parabellum a combhoz rögzítve – mint az akciófilmeken. Rövid parancsnoki eligazítás következik.

„Ma este szórakozóhelyeket ellenőrzünk. A rendőrök feladata az ellenőrzést végző személyek és a helyszínek teljes biztosítása. Kérem a feladatokat ütemesen végrehajtani, diszkó nyitásra végezni kívánok! Leléphettek, öt perc múlva az autóknál találkozunk.” 

Elindul a konvoj. A kék fények most vakon pihennek a kocsik tetején, mégis feltűnőek lehetünk így, egy csokorban. A polgárőr autó a konvoj végén biztosít, János tartja a métereket a vámosok mögött. Én közben beszélgetek Gabival. Mondja, összedolgoznak a bajóti kollégákkal, s ha segítség kell, csak egy telefon és még Lábatlanról is átjönnek.

„Most csak figyelmeztetünk”

Az első helyszínen, a panelházaknál Angéla asszony nyit ajtót. Köszön, és a rendőrkollégák máris a mellékhelyiségek ajtóinál állnak. A pultot legyezőszerűen „lefedik”. A overallos pénzügyőrök meg a tűzoltó a pulthoz lépnek. Az engedélyeket, okmányokat átlapozgatják. Az egyikük kesztyűt húz, vizsgálja az italkészletet. A tűzoltó szemlézi a porral oltó készülék hologramos érvényesítő billogját. A söntésnél könyöklő férfit ismerik a rendőrök. A fiatalember esténként a szórakozóhelyen terjesztéssel foglalkozik. Persze, nem hírlappal házal... A vámos kilép a presszóból, cigarettára gyújt.

„Két azonos márkájú tömény szeszes üveget találtunk felbontva. Egyiket a hűtőben, a másikat mellette. Szabálytalan, de mondhatja a kocsmáros, hogy télen nem minden vendég akarja jéghidegen inni a szíverősítőt. Ezért most csak figyelmeztetünk.”

Személyit? Én ugyan nem adom!

Megyünk tovább. A forgatókönyv helyszínről helyszínre ugyanaz. A rendőrök ügyelnek arra, nehogy valami dugulást is okozó zacskót dobjon hirtelen a lefolyóba egy riadt vendég. Zárják a helyszínt. Míg folyik az ellenőrzés, az egyik kapatos vendég közli, hogy nem igazolja magát rendőrlánynak. Két másodperc, és már két egyenruhás áll a nagyhangú mögött. Alapszabály: a megkezdett intézkedést akár kényszerítő eszközök használatával is, de be kell fejezni.

Az asztaltársaság megérzi a helyzet drámaiságát és közbeszólnak: – Hé, ne szórakozz már vele, add oda a személyidet!  Emberünk meghökken, aztán jobbnak látja csigalassúsággal előkotorászni a plasztikkártyát. A feszült csend után ismét felerősödik az alapzaj. A pénzügyőr feldúlt:

„Esküszöm nem értem ezt a kocsmárost! Mi a fenének kezd el magyarázni, mikor egyértelmű a helyzet. Ez bizony jegyzőkönyv!” 

Indulunk, de spicces barátunk széles mozdulatokkal közeledik.

„Innen hová mentek? Mert oda ne gyertek, ahová én megyek. Ott csak jó emberek vannak!” – mondja az egyenruhásoknak.

„Elvigyünk oda a bütykös taxival és onnan köszönsz a barátaidnak?” – hangzik a gyors a válasz. Elköszönünk a vámosoktól. A hatósági ellenőrzést a parancsnok befejezettnek nyilvánítja, én a polgárőrökkel tartok.

Bulizós diákok, piás gyorshajtók

„Janikám, Eternitben kezdünk. Megnézzük az Idom utcai madárkáinkat” – szól Gábor. Csend van, egy lélek sincs a környéken. A két polgárőr minden utca elején sztoriba kezd, tizennyolc éve vannak járőrpárban. „Az eternitiek jobban vigyáznak a játszóterükre, mint a belvárosiak. Rászólnak a szemetelő suhancokra, a rongálókra” – mondja Gabi. Az új temetőnél is megállunk. Itt is találtak már kábítószeres fecskendőket, de most nincsenek friss nyomok a fűben, csak néhány cigarettacsikk. A viscosás buszmegállónál idős férfi ücsörög a metsző szélben. Kiszállunk, szóba elegyedünk vele. A feleségét várja, állítólag Tát felől érkezik a munkásjárattal, aztán mennek majd Komáromba. Hisszük is, nem is. Mindegy, később még visszanézünk. Az autóban Gabi elmeséli, volt úgy, hogy zárt osztályról szökött ápoltat szedtek össze, s őt kellett aznap éjjel visszaszállítaniuk. A „Vadkörténél” diákok baktatnak. Gabi érdeklődik, merre lesz a séta. Egyikük pincéjéhez tartanak görbe estére, szülők nélkül…

A Süni mellett leparkolunk. A sebességkorlátozás a polgárőr autó láttán hirtelen életbe lép. Messziről rendőröknek néztek bennünket. Szürke luxuskocsi áll meg a kiskórház előtt. De csak egy rövid időre, aztán nagy gázzal máris tovább indul.

„Helyet cseréltek a sofőrülésben. Gondolom, piás a sofőr” – jegyzi meg idegenvezetőm.

A szellemház lakói a Kossuth utcában

Kitört üveg, pillepalackok hegyekben, kosz és mocsok mindenütt. A lépcső alatt kimustrált kazettás magnó, cd-lejátszó. A néhai fürdőszoba hiányos kék csempéi mögül kitépték a kábeleket és a vízcsöveket. Az egykor fehér fürdőkádban törmelék és ürülék. Két hajléktalan kvártélyozta be magát.

„Nem fázol?” – Gabi a szoba sarkába világít, a rongyos ágyneműk alól bágyadt szempár pislog ránk.

„Nem, melegem van” – válaszol halkan a szempárhoz tartozó ember.

„Nincs bajod? Van ennivalód?” 

„Megvagyok Gabi bácsi, még borom is van. Ittam is belőle az előbb.”

„Azt látom, de elvihetnéd egyszer a szemeted a konténerig, a fene rágjon meg…”

Élnek és most ez a lényeg. A lépcsőn lefelé a lábunk elé tartjuk a lámpát, a szeméthalmok között rágcsálók élnek. A hajléktalant még fénykorában a művelődési házban ismertem meg. Emlékszem, József Attiláról diskuráltunk. De hogy ő emlékszik-e, arra nem vennék mérget. Láttam már elég hajléktalant, a fővárosi aluljárók sarkában kuporgó, személytelenül szürke arcot, lehorgasztott fejjel. De ez most más. Döbbenetesen személyes.

„Egyre lejjebb csúszik a kölyök, már alig vánszorog, szerintem a tüdeje is tönkrement” – zökkent ki gondolataimból Gabi, mert érzi rajtam, hogy a látvány megviselt. A Duna utcánál csak a csónakháznál ég a villany. Szülinaposok kínálnak pogácsával. A pincékhez megyünk. Tavalyelőtt a Bornap előtti éjjelen terepjáróval akartak meglovasítani sörasztalokat és sátorvasakat. A szolgálatos felkapcsolta a „polgárőr” lámpát a kocsi tetején, a terepjárós csikorgó gumikkal, tűnt el a földúton. Hajnalodik. A fáradtság erőt vett rajtam. Búcsúzkodva köszönöm meg Gábornak és Jánosnak ezt a néhány órát. Aztán én is elindulok haza. A hajnali derengésben megint eszembe jut a szellemház, most valahogy nem ízlik az ajándékpogácsa.  

Kákonyi Gellért