Már sötétedett. Hiába égtek a lámpák. A házak és utcák már álmosodtak.
A város különböző pontjairól elindultak az éjszakás nővérek kórházaik felé. A “D” osztályon is megállt a lift. Kilépett belőle a legfiatalabb ápolónő, akivel valaha is találkoztam. Rövidre vágott, frissen mosott ősz haja vidáman lengedezett. Körbe járta a kórtermeket és mintha csak családtagjaival beszélgetne, minden betegtől kedvesen megkérdezte: “hogy van?” Persze különböző válaszokat kapott, de mindenkihez volt egy kedves szava, megnyugtató vála-sza vagy tanácsa. A mosolyra legtöbbször mosoly volt a válasz. Ő volt az, aki őszintén törődött az ágyban fekvőkkel. Feszesre húzta a lepedőt, megigazította a párnákat, megfordította az átforrósodott paplant. A “kacsák” kiürítése vagy cseréje is magától értetődő volt. A legtöbb beteg kis szünetekkel, szakaszosan aludt. Volt aki többször is csöngetett neki éjjel, de Ő sosem volt türelmetlen vagy nyűgös. A reggeli mosdatást is a frissen operáltaknál Ő végezte a leggondosabban. Rövid ismeretségünk és barátságunk második vagy harmadik estéjén én is kérdeztem: “és Ön hogy van?” Huncut mosoly volt a válasz, majd megszólalt: “egy nappal fiatalabban, mint tegnap!”
Hát ennyi. Ezt a mentalitást, életszemléletet kéne nekünk is megtanulni. Nekem is.
1-es szoba, 1-es beteg, Major Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése